2019. július 3. 

Egy majdnem tökéletes nap. Ha az esti eseményeket nem számítjuk, amikor Vincentnek egy újabb baja lett a lábával, mert táncolás közben (!) lesérült, ez életem egyik legtökéletesebb napja volt. Reggeltől folyamatosan Miaval sétáltunk együtt, vele szinte folyamatosan nevetünk valamin. Utána kaptam egy kedves üzenetet miközben együtt reggeliztünk hármasban Miaval és egy ír lánnyal, rögtön utána elértük Hospital de Órbigot, ahol tegnap aludni terveztünk, de végül megálltunk az előző falunál este. Hospital de Órbigo bűbájos, Mia itt készítette rólam az első jógás képet a Caminon, és amint elkezdtük összeszedni a cuccainkat a fotó után, Vincent utolért minket a hídon :o) Számítottunk rá, hogy ma újra találkozunk, de arra nem, hogy ennyire korán. Onnantól egész nap együtt sétáltunk hármasban, Vincent sem rohant, ilyen eddig egyszer sem volt. Fantasztikusan szuper nap volt, együtt értünk Astorgaba. Amíg Vincent a szokásos délutáni szunyókálását töltötte, Miaval a városban mászkáltunk, majd hármasban vacsiztunk a főtéren, és utána becsatlakoztunk egy sor táncba (line dance), amit country zenére táncoltunk (próbáltunk táncolni) a színpadi táncosok útmutatását követve. Elképesztően szuper hangulat volt. :o)

Sajnos Vincentnek a tánc közben egy újfajta módon megfájdult a lába, alig tudott sántikálni és ismét pihenő napot akart tartani másnap. Ettől már nem tudott tökéletes lenni a nap, de odáig wow... :o)

Azt tervezzük, hogy két nap múlva elérjük Cruz de Ferro-t, és együtt tesszük le az otthonról hozott köveinket.

Újra együtt :o) 

Caminós barnulás :o) 

2019. július 2. 

Miaval külön indultunk a szállásról, ő picit előbb kész lett, és egész nap külön sétáltunk. Végre Vincent is elindult Leonból. Még tegnap megbeszéltük cseten, hogy első nap csak keveset megy, hogy pihentesse a lábát. Ehhez képest nem bírta ki, és utól akart érni minket, 32 kilométert sétált ma. Miaval Hospital de Órbigoig akartunk menni, de végül az előző faluban egy túl szimpatikus peregrinora akadt, így kénytelenek voltunk ott maradni hogy Mia flörtölhessen :o)

Vincent a mögöttünk lévő faluig jött csak, így körülbelül tíz kilométer maradt köztünk, holnap valószínűleg utolér minket.

Egész nap külön sétáltunk mind a hárman, de közben folyamatosan chatelünk WhatsAppon. Szinte olyan volt, mintha együtt mennénk :o) Nyilván teljesen más hangulata van egy egyedül töltött napnak, mint egy társaságban sétálós napnak, de mindegyiknek megvan a maga előnye. Ez így még különlegesebb volt, hogy egyedül voltunk, de mégis együtt.

Ez a Camino már rég nem arról szól nekem, amit otthon elterveztem, hogy teljesítsem a kitűzött távot Santiagoig, utána Finisterréig és Muxiaig. Persze szeretnék továbbra is eljutni ezekre a helyekre, lehetőleg sétálva, de ha az óceánpart csak busszal fér bele, azt se bánom. Bennük olyan barátokra találtam, akik sokkal fontosabbak lettek annál, minthogy konokul ragaszkodjak ahhoz, amit korábban a fejembe vettem.

Azt terveztem régen, hogy az egész utat egyedül járom végig, esténként nyugiban egyedül megtervezem, hogy másnap meddig megyek, követem, hogy mennyit tettem meg, hány km van még hátra. Hát ebből semmi sem valósult meg, de egyáltalán nem bánom. Eddig szinte minden nap az alapján döntöttem el, hogy melyik településig megyek, amit előző este másokkal beszéltem. Amióta pedig Vincentel vagyok együtt szoktunk megbeszélni mi a cél. Biztos egyedül is szuper lett volna, és a Camino mást adott volna úgy is, és így is. Most, hogy itt vagyok, ez a változat többet ér nekem. Van egy mondás, mi szerint a Caminotól mindenki azt kapja amire szüksége van, nem azt amit vár tőle.

Amikor ide indultam kb egy hónappal ez előtt, és hajnalban Ferihegyen vártam a beszállást, ott a reptéren fogtam föl, hogy igazából csak addig tudom mit fogok csinálni, amíg aznap este 8 óra körül eljutok SJPP-ba. Onnantól fogalmam nem volt hogyan tovább... Persze tudtam, h alberguet kell keresni, aztan gyalogolni, és ezt ismételni, amíg el nem érek Santiagoba... De a hogyant nem igazán tudtam. Ahogy azt sem, hogy leszek majd képes"furi" helyeken aludni és fürdőszobát használni, meg ilyenek. De a második naptól mindez teljesen természetessé vált, most az tűnik furcsának, hogy otthon hogy tudok majd aludni, wc-re menni, zuhanyozni úgy, hogy nem vesz körül egy rakás idegen ember :oD

Még a londoni reptéren megkaptam Oliviát, aki tudtán kívül átsegített az első napi szállás keresésen, és az első két napi sétán. És amikor Olivia lelépett hajnalban Roncesvallesban, csak keveset voltam végül egyedül, legtöbbször akadt valaki az úton aki társamul szegődött. És ez végül sokkal jobb volt így, mintha egyedül sétáltam volna. Olivia egyébként kb egy hete eljutott Santiagoba - sokszor cseteltünk út közben. Biztos jó lett volna úgy is, ha vele megyek akár végig ilyen gyorsan, és másokkal ismerkedek meg út közben, de örülök, h azok az emberek csöppentek az életembe, akikkel így találkozhattam.

Azt tudtam egy ideje, hogy a spanyolok a körforgalomban lazán leparkolnak és kiszállnak beszélgetni, most már azt is tudom, hogy sétálgatnak is benne :o) 

2019. július 1. 

Reggel nem állítottunk be ébresztőt Miaval, úgy voltunk vele, lehet hogy ez az utolsó alkalom hogy jól ki tudjuk aludni magunkat, mert az albergue-ékben ilyenre nincs lehetőség. Sikerült is 9:30 körül felébrednünk, hehe. Végül én fél 1 előtt picivel indultam el egyedül, Mia még készülődött. Mindhárman úgy búcsúztunk egymástól, hogy nem azt mondjuk hogy "good bye", hanem hogy "see you later" :o)

Ma a hátizsákom extra nehéz volt, közel húsz kiló lehetett. Mia az első ember az életemben, aki csodálkozás nélkül elfogadta, és meg is jegyezte, hogy minden este iszom egy doboz paradicsomlevet, vagy itt egy gazpacho-t. Ha este együtt vagyunk segít boltot találni, ahol tudok venni, és ma reggel, amikor a saját reggelijéhez lement vásárolni, meglepett egy doboz gazpachoval, amit így egész nap cipelhettem - de nagyon kedves volt tőle. Plusz volt nálam szendvics, egy hatalmas paprika, és egy liter narancslé, ami mind extra súly. És a tartalék ételt (műzliszeletek, gumimacik stb) is megint túltoltam szerintem, mert a taskám lehajtható teteje nagyon nehéz, és ott csak kaja van. Úgyhogy nem bántam, hogy végül a késői indulás miatt csak egy közeli albergue-ig jöttünk. Az úton külön sétáltunk, de az estét kettesben töltöttük az albergue kertjében.

Csajos este Miaval a kertben

2019. június 30. 

Végül Mia és Vincent is eldöntötték, hogy még egy napot Leónban maradnak, Mia meghosszabbította az apartmant. Én úgy terveztem, hogy reggel egyedül elindulok, de nagyon álmos voltam, jól esett aludni és itt végre nem kellett korán kelni, nem raktak ki hajnali 8-kor, mint az alberguekből. Délután 5-kor keltem fel :o)

Az estét együtt töltöttük a városban Miaval és Vincentel. Az esti sörözés előtt elmentünk a Bazilikába misére, ahol a végén ismét kaptunk zarándok áldást. Másokkal most nem találkoztunk, ez olyan búcsú est szerű lett hármasban, mert holnap Vincent még Leónban marad, Mia és én viszont tovább indulunk. De megbeszéltük, h biztosan találkozunk még, ez a búcsú nem örökre szól.