2019. július 2. 

Miaval külön indultunk a szállásról, ő picit előbb kész lett, és egész nap külön sétáltunk. Végre Vincent is elindult Leonból. Még tegnap megbeszéltük cseten, hogy első nap csak keveset megy, hogy pihentesse a lábát. Ehhez képest nem bírta ki, és utól akart érni minket, 32 kilométert sétált ma. Miaval Hospital de Órbigoig akartunk menni, de végül az előző faluban egy túl szimpatikus peregrinora akadt, így kénytelenek voltunk ott maradni hogy Mia flörtölhessen :o)

Vincent a mögöttünk lévő faluig jött csak, így körülbelül tíz kilométer maradt köztünk, holnap valószínűleg utolér minket.

Egész nap külön sétáltunk mind a hárman, de közben folyamatosan chatelünk WhatsAppon. Szinte olyan volt, mintha együtt mennénk :o) Nyilván teljesen más hangulata van egy egyedül töltött napnak, mint egy társaságban sétálós napnak, de mindegyiknek megvan a maga előnye. Ez így még különlegesebb volt, hogy egyedül voltunk, de mégis együtt.

Ez a Camino már rég nem arról szól nekem, amit otthon elterveztem, hogy teljesítsem a kitűzött távot Santiagoig, utána Finisterréig és Muxiaig. Persze szeretnék továbbra is eljutni ezekre a helyekre, lehetőleg sétálva, de ha az óceánpart csak busszal fér bele, azt se bánom. Bennük olyan barátokra találtam, akik sokkal fontosabbak lettek annál, minthogy konokul ragaszkodjak ahhoz, amit korábban a fejembe vettem.

Azt terveztem régen, hogy az egész utat egyedül járom végig, esténként nyugiban egyedül megtervezem, hogy másnap meddig megyek, követem, hogy mennyit tettem meg, hány km van még hátra. Hát ebből semmi sem valósult meg, de egyáltalán nem bánom. Eddig szinte minden nap az alapján döntöttem el, hogy melyik településig megyek, amit előző este másokkal beszéltem. Amióta pedig Vincentel vagyok együtt szoktunk megbeszélni mi a cél. Biztos egyedül is szuper lett volna, és a Camino mást adott volna úgy is, és így is. Most, hogy itt vagyok, ez a változat többet ér nekem. Van egy mondás, mi szerint a Caminotól mindenki azt kapja amire szüksége van, nem azt amit vár tőle.

Amikor ide indultam kb egy hónappal ez előtt, és hajnalban Ferihegyen vártam a beszállást, ott a reptéren fogtam föl, hogy igazából csak addig tudom mit fogok csinálni, amíg aznap este 8 óra körül eljutok SJPP-ba. Onnantól fogalmam nem volt hogyan tovább... Persze tudtam, h alberguet kell keresni, aztan gyalogolni, és ezt ismételni, amíg el nem érek Santiagoba... De a hogyant nem igazán tudtam. Ahogy azt sem, hogy leszek majd képes"furi" helyeken aludni és fürdőszobát használni, meg ilyenek. De a második naptól mindez teljesen természetessé vált, most az tűnik furcsának, hogy otthon hogy tudok majd aludni, wc-re menni, zuhanyozni úgy, hogy nem vesz körül egy rakás idegen ember :oD

Még a londoni reptéren megkaptam Oliviát, aki tudtán kívül átsegített az első napi szállás keresésen, és az első két napi sétán. És amikor Olivia lelépett hajnalban Roncesvallesban, csak keveset voltam végül egyedül, legtöbbször akadt valaki az úton aki társamul szegődött. És ez végül sokkal jobb volt így, mintha egyedül sétáltam volna. Olivia egyébként kb egy hete eljutott Santiagoba - sokszor cseteltünk út közben. Biztos jó lett volna úgy is, ha vele megyek akár végig ilyen gyorsan, és másokkal ismerkedek meg út közben, de örülök, h azok az emberek csöppentek az életembe, akikkel így találkozhattam.

Azt tudtam egy ideje, hogy a spanyolok a körforgalomban lazán leparkolnak és kiszállnak beszélgetni, most már azt is tudom, hogy sétálgatnak is benne :o)